Izgalmas kihívásba kezdett Lackfi János kreatívírás-kurzusának néhány résztvevője. Júniusban minden nap 100 szavas szöveget írnak egy fényképhez, amelyet én készítettem.
Ismerd meg néhány régi/új képemet, ismerj meg új írókat!
Legalább százat, napi száz szóban!
Ahogy a nap végén lassan
beárazódik a holnap,
fogaid alatt friss köröm-
darabkák morzsolódnak,
vénáidon piócaként csüng
ezernyi kábel,
a letöltés zajlik, másodperc-
téglányi magányokon egy új Bábel;
valahogy bevillan egyszerre,
szinte fáj,
hogy lehetne mégis legalább
térkép e táj,
s hogy ott is és csak azért is,
hol aljnövényzetté vált már a szemét,
azért a ház bizony, ha hagynánk,
lehunyná még sok szemét,
de zúg az éj, s itt bogár
nem zizeg, a falnak
vasbeton bőr alatt drót-
hálózattal erezett fülei vannak,
s ott, hol egykor szerelmet
egymásnak lihegve halásztak,
ma se egyéni, sem páros kínt
nem bír el a látszat;
de állsz azért tébolyultan, akárhogy
remélnél morzsányi bátorságot,
zsigereidben szeretkeznek némán
harangzúgásnyi távolságok
Ángyán Péter
#1kep100szoJunius – 14. nap
“Porlepte hajnalon a nap átsuhan a fénylő falakon.
Edit Novinics
Magasról néz le a felhőkből az épület.
Elnyújtózó életek a terekből kilépnek.
“2034. Milano
Szilágyi József
A járvány mindent elsöpört. Csak az üres utcák maradtak és alig néhány túlélő, akik a föld alá húzódtak. A felszínt a járványban átváltozott zombik uralták. Aki odafent volt, garantáltan a csoszogók martaléka lett.
De a hajam még mindig tart.
2034. London
A járvány ide is átterjedt. Nincs már olyan nagyváros egész Európában, ahol ne pusztítanának az élőhalottak. Csak szürkeség és halál van mindenhol. Egyre kevesebb az ember. A társadalom végveszélyben.
De a hajam még mindig tart.
2034. Párizs
Üres utcák, üres terek, üres épületek. Már nem sül a friss croissant, már nincs bagett. Csak az elmúlás. Apátia. Adieu élet!
De a hajam még mindig tart.
Vásároljon Ön is Taft hajlakkot! Legalább a haja tartson ki!
“Az élet fazöldjét, virág rózsaszínjét,
Agota Matyasfoldi
Tenger ezüstkékjét akarnám ma látni
Ám beton és acél kalitkában vagyok
Bágyadt és daltalan, jövőtlen kanári.
“Végre hát elértem!
Dóra Győri-Simon
Minden az enyém lett, az egész világ!
Ez a város is megtört végül, meg kell hagyni, egész sokáig kitartott, de aztán...
a legelszántabbak is belefáradtak a kilátástalan harcba.
Nagy ötlet volt automata pénztárakra cserélni a lélegző Marika néniket, iskolarendőrnek állítani Jocót a nyolc általánosával, megvenni, és beszünteni a könyvnyomtatást. Ugyan, mit tehettek a zsenialitásom ellen? Elég volt néha egy kis koncot vetni közéjük, és élve felfalták egymást!
Most végre csend van. Már nem kiabálnak és nem is sír senki.
Kicsit persze unalmas így, egyedül.
Legalább a mama itt lehetne.
Mindjárt lemegy a nap.
Én meg félek a sötétben.
“- Még mindig a nagyítót lesed? Nem fáj a szemed?
Ildikó Károlyi
- Valami nem stimmel. Mi a fene ment bele? Pedig úgy vigyáztam, nehogy felrázzam. A vitrint se hagytam nyitva!
- Muti! Óóóó, persze. Biztos, hogy nem hagytad nyitva? Ez tiszta por lett! Aki nem tud vigyázni rá, minek gyűjt világokat?
- Jóvanna.. hogy tudom kitakarítani?
- Elvileg ki lehetne porszívózni, de akkor azok az apró izék is vele jönnek, tönkre megy az egész, vehetsz újat. Próbáld meg óvatosan fújni. De tényleg óvatosan!
Híreinket hallják:
„A modellfutásoknak teljesen ellentmondó szélviharokat rögzítettünk. Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, imádkozzanak együtt meteorológus szakértőinkkel!”
“poros, fakó reggelen
Judit Lents
vihart kavarnak álmaim
bennem
igen, élnek még, de halványodnak
s kezdenek fájni is
elengedem őket ezért
hadd szálljanak a porral
úgyis találkozunk még
elnyertem egy takarítói állást, hihi
“Acéltornyok szúrják át az ónszürke eget,
Váradiné Oláh Cintia
Hamut hord a füsttől terhes szél,
Ólmos eső hull az agyagos földre, utakra,
Ezüst törmeléket szikrázik a hold.
“Ezekből az épületekből kispórolták a sivatagi homokot, hálából azok nem dőltek össze. A hadművelet azonban folytatódik „sivatagi vihar” néven. Tudjuk, hogy veszteni fogunk, de azt nem, hogy ki lesz a győztes.
Sölch Ágoston
“Hányszor mondtam már kisfiam, hogy tartsd tisztán a játékaid! Most nézd meg, tiszta por meg mocsok. Posztapokaliptikus terepasztalt se veszek többet, maradunk az autós szőnyegnél...
Zsaklin Hidasi
“Innen nézem, mert innen
Eszter Járfás-Fehér
nem látszanak a vasútmenti pipacsok,
a tavasz hajad-illata is
szmogba fulladva pusztul -
a szoknyádat felkapó szél,
az üres helyed a villamosban,
a néni, akitől könyörületből vettél rendre
huszonöt rózsafűzért,
a kuka, ahova a zsebedben szorongatott
szemetet szoktad dobni,
a kapualj, ahova rejtőzve vártál rám -
nem látszik
a park, ahonnan loptam neked a virágot
a homokos part,
ahol eljátszottuk a halált -
nem látszik
a kórház, ahol az utolsó leheletedet
reggeli szellővé változtatták az angyalok -
mikor elmentél,
a színeket is elvitted -
meghalt a város -
“Nem mindegy, hogy eltűnik vagy kitűnik
Zsuzsanna Birovits
Nem mindegy, hogy megtérül vagy megsérül
Nem mindegy, hogy fekete-fehér vagy színes
Nem mindegy, hogy porfelhő vagy szmog felhő
Nem mindegy, hogy üres vagy teli
Nem mindegy, hogy csak mondja avagy teszi
Nem mindegy, hogy elveszi vagy megmenti
Nem mindegy, hogy lopja vagy adja
Nem mindegy, hogy művelt vagy ostoba
Nem mindegy, hogy könyv vagy puska
Nem mindegy, hogy lebutít vagy tanít
Nem mindegy, hogy kint vagy bent
Nem mindegy, hogy fent, avagy lent
Nem mindegy, hogy oázis vagy sivatag
Nem mindegy, hogy gyilkol és fosztogat
vagy ölel és csókolgat
Nem mindegy, hogy élet vagy halál
Nem mindegy, hogy befogja vagy kiáll
Nem mindegy.
Egyáltalán nem mindegy
“- Hú, eddig nem láttalak! Végig itt voltál?
Anikó Szabó
- Én láttalak. Az alacsony lányokkal táncoltál.
- Ha előbb észrevettelek volna, végig veled lettem volna!
- Persze. Különben múltkor is láttalak itt, a táncházban. Sokkal nagyobb tömeg volt, most már csak páran maradtunk. Akkor sem jöttél ide hozzám.
- Olyan sötét van, meg füst, biztos nem vettelek észre.
- Persze. Én vagyok az egyik legmagasabb lány, csak Éva magasabb, de ő is csak a hülye kalapja miatt.
- Lépjünk túl a múlton, és élvezzük, hogy van helyünk a mezőségi tánchoz. Na, hadd tegyem a kezem a vállaidra. Aztán táncoljunk. Amíg lehet.
“Ez abban az évben volt kisfiam, amikor a klímakonferencián Amerika, Kína, és Észak-Korea sem jelent meg. Európa is csak az egyszerű állampolgárait sanyargatta, miközben a tengerjáró hajók továbbra is gázolajjal, a fegyver és akkumulátor gyárak pedig komoly szennyező anyagokkal termelték a környezetet.
Danyi Zsuzsi
- Ha akkor tettek volna valamit, ma láthatnék fát papa, és tudnám mi az a folyó?
- Igen. Akkor valószínűleg láthatnál és úszni is megtanítanálak.
- Biztos fontos oka volt, papa? Hisz senki nem akarhatta, hogy nekünk már csak messze lehessen élni a földtől.
- Számukra fontos, igen. A pénz.
- A pénz? Azért nincs most víz és erdő, madarak és állatok, szél és napsütés, ezért nincs föld? És hova tették a pénzüket?
- A bankba.
- És hol a bank?
- Az sincs már?
- Akkor én ezt nem értem.
- Ezt nem is lehet kisfiam.
“Jó itt fent.
Bogi Tóth
Ülök a kényelmes, minden luxussal ellátott, aranyozott Zeppelinemen, és nézem a szorgalmas hangyáimat. Innen az arcukat már nem látom, nem kell a fintorgásuk, de a mozgásukból tudok következtetni, hogy rendben végzik a dolgukat.
Az elsők lezuhantak, de azt még szerencsére a pökhendi gazdagságnak adtuk. Én már jól vagyok idefent. Ha minden barátomnak is meglesz a sajátja, akkor árat emelünk, jöjjön, aki tud tejelni.
Hamarosan úgyis végérvényesen elrozsdásodik ez a letűnő világ, de addigra mi már mind fent leszünk. És élünk tovább, mint eddig.
Mintha nem lenne holnap.
“Nem találtuk az istent,
Aliz Jámbor
bezártuk kőbe, fába, képbe, templomba,
vártuk a találkozást,
aztán lassan elfelejtettük,
tudósokban hittünk, ősrobbanásban, evolúcióban,
főleg a pénzben,
ébredésre, munkára, alvásra degradáltuk a napot,
plázákban vásároltunk megváltást,
ízekkel pótoltunk színt és érzelmet.
Betonba öntöttük magunkat,
örökkévalóságnak hívtuk,
felfelé törtünk a helyhiány miatt,
de ott matatott egy érzés,
most mi megyünk,
és mint mikor a fél zokni,
amiről rég lemondtál, párját kidobtad,
mégiscsak előkerül,
beiktatsz a túlórába egy cigit a tetőteraszon,
kilépsz a liftből az ezrediken,
homok kavarog a felhőkarcolók között,
ott fog állni szemtől szemben.
Nem lesz ráírva,
de ki más lehetne
pont akkor pont ott.
“Az egész egy orbitális szürke massza, kanyargós ösvényekkel, ahol arctalan emberek osonnak, fejüket nem mozdítva, szemüket egy pontra szögezve.
Edit Ötvösné Németh
Olyankor teszek így, mikor egy lábon tartom az egyensúlyomat, vagy emlékszem kiskoromban, mikor nem akartam köszönni a szomszéd Juliska néninek, akiről a falurádiót elnevezték.
A nőszemély, amikor
rám nézett savószínű szemével, minden alkalommal megfájdult a gyomrom. Anyámról kérdezett, meg apámról.
Ha keveset mondtam, tett hozzá, ha sokat elvett belőle.
Kevert bele keserűsót, tyúkhájat és mangalicaszőrt, amit először háromszor megcsavart az ujja körül és az egész katyvaszt széthintette a faluban.
“– Ezt hol lőtted?
Károly Csaba
– Mit? Mutasd!
– Itt van a telefonodon. Van belőle vagy tíz példány, szerintem tök egyformák.
– Ja, nem tudom. Valami sétarepülésen voltunk, de nem figyeltem, hol.
– De miért van ennyi ebből a képből?
– A sorozatgombbal lőttem. De nem egyformák, mert közben repültünk.
– Tényleg nem tudod, hol voltatok?
– Tényleg. Végig nyomtuk Gyugyuval a Wasteland 3-at a laptopján. Az oszi egyszer ránk is szólt, hogy hagyjuk abba, akkor leálltunk pár percre. Gyugyu evett egy csokit én meg lőttem pár fotót.
– Ez azért furcsa… Én szoktam emlékezni, merre járok.
– Én meg nem, ezért fotózok mindenhol. Amúgy meg hogy került hozzád a mobilom?
“Betonrengeteg, úthálózat, semmi zöld, csak a huzat.
Szabó Siklódi Lia Gabriella
A szél nem kap bele fűszálba a réten,
csak zsíros hajadba, ami a szmogtól csöppen.
Dugó, dugó hátán, ingerültség, stressz,
dugó, dugó hatán, nem menekülhetsz.
Második műszak utána sokadik, az idő így is úgyis eltelik.
A fény az autók lökhárítójáról verődik vissza,
szemedet kiveri, nem úgy, mint egy csodás napnyugta.
Az este is zajos, senki le nem nyugszik,
kigyulladnak a telefonok képernyői,
a nap betonba temetkezik.
“Néha a bennem élő gyermek kukucskál ki a világra. Terepasztalán saját villamosok, buszok közlekednek (szívesen kölcsönadom őket, játssz te is velük!), ide-odakanyarognak varázsos útjukon. Az autók matchboxokká töpörödnek, az utcalámpák elem nélkül is működnek. Napközben megannyi paránypeti és panna sürög-forog, por helyett hangyaszorgalmuk tölti meg az utcákat. Az ablakokban nem villany, hanem fény ég esténként: mindenhol otthon van valaki. A hegyről nézve – ami minden nappal magasabbra nő kicsit – nyugalom száll a városra is: az ágaskodó tornyok, tülekedő házak ráérősen méláznak a madarak változó röpte és a virágillat fölött. Békét látok, ha megfelelő perspektívából nézem a világot.
Emese Gyöngyvér Tóth
“Az ötvenkettediken megálló liftből két férfi lépett ki és az üvegfallal elzárt irodába mentek. A magasabb azonnal bekapcsolta a projektort és magyarázni kezdett.
Szántó Karolina
- Középen egy hatalmas parkra gondoltam, fák, virágok, szökőkutak, állatkert.
- Nyáron ki fog száradni, nem gondolja? – kérdezte az alacsonyabb.
- Nem, azt nem hagyjuk. Öntözőrendszer lesz kiépítve. Ott a parton végig szállodák sorakoznak majd, látja? Jobbra fent bevásárlóközpont a legnívósabb üzletekkel.
- Impozáns terv! Na, de most még sok kisebb lakóház van ott.
- Most még igen.
- Ki mondja meg nekik, hogy el kell hagyniuk az otthonukat?
- Őszintén szólva én Önre gondoltam, polgármester úr.
“Távlatok
Sara Harka
Ha felülről nézném magam,
mondjuk egy dubai felhőkarcoló
legfelső emeletén
a teljes falat beterítő,
grandiózus ablaknál állva,
És látnám, ahogy odalent
az utcán sétálok,
Olyan aprónak tűnnék
a saját szememben,
akár egy katicabogár.
A súly meg, amit magammal cipelek,
alig katicabogárpöttynyinek.
