#1kep100szoJunius – 10. nap

“

Szeret, nem szeret, szeret, a zebrán kiszámolva… Nem, inkább megnyújtja a lépést, hogy utolsónak a fehér maradjon, sóhajt, megtelik a tüdeje, a lába már nem éri a földet, gördül a levegőmolekulákon, siklik az díszkövek fölött, de mielőtt átérne megszökik az egyik fehér, ő pedig kipirult arccal zuhan a szürke út testére, és csak egy piros marad, a piros.

Papp Veronika

“

Márton izzadó tenyerében szorongatja nyolc szívecske lufija nylonzsinórját. Retró ajándékkötözővel próbálja tartani a rettenetes súlyt. Annak súlyát, hogy vajon Mari elfogadja-e majd. Elfogadja-e a lufikat, a bocsánatkérést és őt. Újra. Kezében a zsinórokat, szájában a szavakat morzsolgatja, amivel meg akarja hatni a lányt. A láthatatlan, elhalt forgatókőnyvek ellepik a zebra sötét csíkjait. Földetérésük zizzenésére felkapja fejét, ekkor villan szemébe a türkisz jelenés. Egy pillanat alatt vesztik súlyukat a lufik és a szavak.
Tudja mit kell tennie. A következő pillanatban boldog megkönnyebbültséggel fordul utána.

Bogi Tóth

“

– Te, szerinted hová megyünk? – kérdezte a fehér lufi a pirosat.
– Szerintem esküvőre, oda szoktunk menni ennyien egyszerre. – válaszolta a piros.
– Ó, az klassz, mindig szerettem a jó bulikat, meg a felnőtt klienseket.
– Ja, ja, kisebb az esély arra, hogy véletlenül elszálljunk. Egyszer hallottam egy kacsa alakú kollégáról, hogy egy kisgyerekhez került, és a kisgyerek véletlenül kiengedte a kezéből. Szerencsétlen a sztatoszférában durrant szét.
– Uh, az nem túl szép halál.
– Hát nem, ezért jobb a felnőtt közönség. Azok legalább nem akarnak szaladgálni velünk körbe-körbe.
– Szerinted látjuk majd a menyasszonyt?
– Naná, tutira hozzá visznek. Mi leszünk a dekoráció.
– Az mi?
– Én sem tudom pontosan, de valami fontos dolog lehet az esküvőn. Sokba kerültünk.
– És szerinted, utána mi lesz?
– Nem tudom, de hátha bejutunk a nászéjszakára is. Van egy unokatesóm, aki hasonszőrű mint mi, csak más funkcióval. Na ő mesél mindig ilyen szaftos sztorikat. Kíváncsi vagyok igazak-e. Állítólag a nászéjszakán is ilyesmi van.

Szilágyi József

“

Csíkon születő szerelem
Lufi felhőkből rám nevet.
Szerelem, szeretem.
Nevedet rebegem.
Veled sétálni egy életen.

Edit Novinics

“

Azt mondja a pszichológus, hogy engedjem el.
A kinezológus meg, hogy képzeljem lufinak,
és eresszem szabadon. Igazából mindkettő menne,
de nem akarom.
Nem akarom elengedni.
A gyászaimat, a meg nem született gyermekeim szép és fájdalmas emlékeit,
ha lufiknak képzelem, ide vannak csomózva a kezemhez.
Vagy inkább a szívemhez. Nem akarom, hogy elvigye a szél.
Nem akarom, hogy belekapjon a madár, vagy lepkék, vagy rovarok.
Nem akarom, hogy széttépje a vihar.
Nem akarom, hogy fenn akadjon ágakon.
Nem akarom, hogy kipukkadva belehulljon a folyóba, vagy a sárba.
Azt akarom, hogy szépen kisimítva, leengedve, itt maradjanak a fiókomban.
És bármikor felfújhassam őket.

Fehér Kinga

“

- Nézd! Mik azok?
-Emberek,meg kutya.
-Neeeem. Azok!
- A zebra csíkjai.
-Neeem,azok a nagyok! Ami olyan,mintha fagyi lenne! Citromos és málnás.
-Az nem fagyi.
- Ha nem tudod,hogy mi az,akkor honnan tudod?
-Mert tudom.
- Én is akarok olyat!
-Valahogy sejtettem.
- De olyat lehet venni valahol?
-Sajnos nem.
- Akkor annak a néninek honnan lett?
-Találta őket.
- Hol találta?
- A fehéreket a szekrény mélyén, amikor rendbe rakta a ruháit. A pirosakat meg akkor,amikor segitett megteríteni a vacsorához.
-Tényleg?
- Nem. Na,gyere,vedd a cipődet. Lemegyünk.
-Megkérdezzük a lányt,hogy hol találta?
- Nem, elmegyünk a fagyizóba. Megkívántam a málnát.

Anikó Szabó

“

Álmaim összehajtogatott térkockáiban
Lefelé nyúlnak a luftballonok
Az emberi legyek a plafon zebramintáján szaladgálnak
És ha befordulnak a sarkon, nem tudhatják,
Hogy az újabb térkocka merre fordítja őket.
Álmomban éhes pókként nézem őket
Térkocka-hálóm acélrácsai mögül.

Agota Matyasfoldi

“

Várt. Várta a tökéletes pillanatot. Szerette ezt az állapotot. Másokkal ellentétben nem sortüzekkel lövöldözte a kockákat, hanem a jó időzítést hozó csend mozgatta mutatóujját.
Az évek során napi rutinná vált a „reggeli kattintás”. Pontosan 6:26-kor, a közeli híd korlátjához kuporodva nyomta meg a gombot, bármit lásson is az objektív. A zebra is nagyszerű háttérnek bizonyult ahhoz, hogy az arrajárók egyetlen lépését elkapja. Meglepő módon senki sem járt arrafelé kétszer. Mégis úgy érezte, az időt uralja. Szerette ezt a képet is. Reggel és este békésen váltotta egymást az exponálásban. Amikor a lufis-nyalókás buli aludni tért, akkor indult útnak a kutyasétáltatós hajnal.

Emese Gyöngyvér Tóth

“

LÉPÉS�
Lépdelünk egymás mellett,
katicabogarak felett,
ujjainkat összekulcsolva,
szorosra zárva,
járni tanulva.
Egyik láb, másik láb,
így megy sorban,
egy életen át.
Lépdelünk suliba,
lufikkal születésnapi bulikba,
kutya pórázát szorongatva,
ovis, iskola-,
majd aktatáskát hurcolva.
Egyik láb, másik láb,
így megy sorban,
egy életen át.
Lépdelünk a térkövön,
fehérre festett sávokon,
dudorodó pontokon,
szegélykövezett járdákon,
autók alatt szaladó utakon.
Egyik láb, másik láb,
így megy sorban,
egy életen át.
Lépdelünk könnyedén,
kacifántos terhekkel megrakva,
sárba ragadva,
cuppogó csizmában,
fájdalmakat kiállva.
Egyik láb, másik láb,
így megy sorban,
egy életen át.
Lépdelünk éveken,
rozsdásodó gépeken,
olykor félszegen,
máskor részegen,
lépdelünk tovább.

Emese Varga

“

Vörös és fehér, vajon egy kézben megfér? És ha igen, a szív elbír szerelemmel és ártatlansággal? Nem tudom. De együtt majd kitaláljuk.

Váradiné Oláh Cintia

“

piros fehér léggömb
kék remény
utunk egymást keresztezi
mégis távolabb vagyunk egymàstól
mint a csillagos ég

Zsuzsanna Birovits

“

Előre meghatározott mennyiségű szeretettel születünk.
Húsz liter, százötven gramm, egy köbméter,
de képzelheted akár szívecske alakú lufinak is,
tíz lufi, húsz lufi, harminc, nulla.
A pirosat hirtelen adjuk,
túl feszes a héliumtól,
könnyen kiszúrja egy hazugság,
a csuklódra kötöd, de szállna fölfelé,
aztán egy napon leeresztve vár a hálószobában,
mikor megjössz a munkából.
A fehér magától odaszáll ahhoz, akié,
néha későn veszed észre,
bárhogy szorongatod, tartja magát,
még ha néha csikorog is,
puhán ellenáll benne saját lélegzeted,
ha fonnyadni kezd, megint telefújhatod.
Előfordul, hogy ilyenkor kidurran,
de ha szerencséd van, a nálad lévő lufit is
ugyanekkor kezdi ki az anyagfáradás.

Aliz Jámbor

“

Ballon-ballada
Keseregve sóhajt
öreg ballondáma,
tükrében szemléli:
elkopott a bája.
Megereszkedett már
egykor hamvas bőre,
plöttyedt lett és fakó,
fogytán levegője.
Volt ő is fiatal
telt, bögyös kis fruska,
luffiúk zsinórját
összegabalyítva.
Feszes idomait
dobálta a szellő,
oly kecses volt, mint egy
égen úszó sellő.
Gondolja, követi
emberek példáját,
pár évet faragva
fújná fel a száját.
Ide kér egy töltést,
oda ráncfelvarrást,
szépség-klinikától
várja a megváltást.
A sebészi szike
közelít feléje,
a hepiend helyett
PUKK lesz a vers vége.

Sara Harka

“

Hozzád szabadon
Szívem repít, átadom
Bezárt sóhajom.

Szántó Karolina

“

Ablak
Amikor kinézek, téged keres a tekintetem, de ma nem jössz.
A te színeid szoktak a legélénkebbek lenni, de ma nem jössz.
Nyitott ablaknál mindig meghallom a kacagásod, de ma nem jössz.
Nem érdemes az üveget megpucolnom, hogy jobban lássunk, mert ma nem jössz.
Az sem baj, hogy a függönynek nincs friss illata, mert ma nem jössz.
A madarak is hiába szállnak az etetőbe, mert ma nem jössz.
Hiába öltöztettem díszbe a szívemet, mert ma nem jössz.
Hátat fordítok az utcának, kit érdekel, kik járnak lent, ha te nem jössz.
Könyvet veszek a kezembe, összefutnak a betűk, semminek sincs értelme, ha te nem jössz.

B. Hargitai Margaréta