#1kep100szoJunius – 22. nap

“

– Te Feri, szerintem eltévedtünk.
– Most mér' mondod Pisti, csak azért mert én navigáltam? Tudod nem könnyű ám az utat is figyelni, meg a koordinátákat is.
– Nem, nem. Nem erről van szó, csak szerintem rossz helyre keveredtünk.
– Tudod mit, akkor legközelebb te nézed a térképet, én meg majd megyek elöl, oké? Trappolni egyenesen azt minden hülye tud. Nem hiszem el, hogy ezen vitatkozunk.
– Nem Feri, nem úgy értem. Hanem, hogy itt mindenki zöld körülöttünk, csak mi vagyunk fehérek.
– Gondolod ez baj? Szerinted ezek rasszisták? Vagy neked van bajod velük?
– Dehogy, csak azt hittem, hogy ... tudod, színesebb lesz. Hogy lesznek vörösek, meg sárgák. Esetleg kékek is, nem csak zöldek.
– Hát figyelj, én sem ilyennek képzeltem a Paradicsomot, de ez van. Egyelőre húzzuk meg magunkat, aztán meglátjuk mi lesz. Hátha nem űznek el.
– Nézd, ott van két pucér ember!
– Eh, most mondd meg! Ide mindenkit beengednek?

Szilágyi József

“

Végrendelet
Érzem, hogy közeleg a vég. Hamarosan eljönnek, és kivágnak, de ha már meg kell halnom, legalább jó célt szolgáljak.
A végakaratom, hogy a testem mesekönyvvé váljon, színesre festett lapokkal, hatalmas betűkkel.
De lehetnék bölcső is, miben új élet ringatózik.
Vagy étkezőasztal, ünnepi díszbe öltöztetve, mi körül összeül a család.
Vagy ha ezek túl nagy óhajok, akkor legalább egy gyümölcsöskosár az asztal közepén.
Még azt is megbocsátanám a sírból, ha szennyestartóvá válnék, kaparófává vagy cipőkanállá. Csak egyet kérek, semmiképp se legyen testemből tarra vágott erdőn lombkoronasétány!

Sara Harka

“

Azt hiszed talán, hogy megkorhadt fa vagyok,
melyet gyökértelenség szívott fehérre,
Tudd meg hát: százágú földvillámlás vagyok,
Gaia ültetett Zeusz emlékére.

Agota Matyasfoldi

“

Kopár, száraz fakereszten
Hangom szélbe kieresztem.

Bogi Tóth

“

GENERÁCIÓS MESSZIDZS
Utolsó szavam a felhőbe engedem,
Tömörített fájlban küldöm el,
Megfekszi a gyomrod? Fogyaszthatod mentesen,
Képen törölhet a földközel.

Hajni Tóth-Kiss

“

Lehetnék festő, pöttyökkel tarkított ruhában,
Ecsettel a kézben, gyönyörködve a tájban.
Festhetnék erdőt, fűzölddel átszőtt fenyőt,
Smaragd lombokat, távoli mezőt.
Festhetnék türkizzöld levelet, szélére zöld jeget,
Föld alatt nyújtózó, vaskos gyökeret.
Húzhatnék könnyed, tengerzöld vonalat,
Jádét idéző apró pontokat.
Festhetnék ezüst fákat a sok zöld közé,
Karcsú törzsük emelkedne az ég felé.
Lehetnék festő, akrillal kent sapkában,
Ecsettel a kézben, elveszve a tájban.
De én csak író vagyok.
Festék helyett betűkkel rajzolok.

Váradiné Oláh Cintia

“

semmit ölelek
talán a vég megragad
ágat zöld levél

Gabriella Curcubet

“

-Drágám, tudod, hogy az elejétől elleneztem az ötletet,
de most, hogy megtaláltuk az igazi családodat,
mit gondolsz, nem lett volna jobb a csakratisztító csomagot választani?

Kelemen Nádasdi Ildikó

“

ELAKADÁS
két óriás hópihe lebeg időtlen
odafenn a mélyzöld madárhintán
mohapázsiton pihennek
nedves hókristályaik
dacolnak a nappal
táncba hívják a szelet
a lombok alagútja
visszhangozza néma sóhajuk
míg koppan a fövenyen
s elolvad

Maria Süll

“

Más akartál lenni, ki akartál tűnni a tömegből, rendben, de engem miért nem tudtál békén hagyni, miért kellett rábeszélned erre a hülyeségre, én teljesen rendben voltam az egyformaságommal, része voltam a nagy egésznek, együtt bégettem a farkasokkal, most meg itt állok tök pucéran, még hogy dobjam le magamról nyugodtan az összes rongyot, még hogy ez maga lenne a szabadság, mikor azt se tudom, mikor melyik részemet takarjam el, tessék, mindenki minket bámul, és nem is csak bámulnak, somolyognak, sőt szerintem röhögnek is, mindjárt magam elé húzok egy bokrot, hogy legalább a micsodámat eltakarjam, csak el kell döntenem, hogy melyik micsodám mutogatása a legcikibb. Talán, ha nem lennénk ennyire fehérek, állítólag a barnaság szexi és önbizalmat ad, én meg csak sápadozom itt, szerinted sápítozom, ahelyett, hogy élvezném? Hogy nyújtózzak ki, ne törődjek a bámészkodókkal, csak nézzek fel az égre? Minek, hogy lássam, amint a nap is belevörösödik a meztelenségünkbe??? Mit mondasz? Hogy szerinted rám kacsintott? Gondolod, hogy akar tőlem valamit?

Dóra Győri-Simon

“

megtaláltál, rám soha mégse lelhetsz,
míg alusznak benned a régi termek,
hol leültünk egykor a perzsa szőnyeg
tág közepére
néztük egymást, néma szemünk hajóin
álldogáltunk, s víg mosolyod viharját
vágyta lelkem, tán soha úgy azóta
nem növekedtem
s most hogy újra itt az idő, közöttünk
mintha ismét szirmokat adna minden,
s mégsem értjük, egykori zsenge lelkünk
kérge fakul már
nedveink lágy, új repedések őrzik,
ágainkon múlt a jelenbe olvad,
s termeinknek rojtjain újra benned
éledek újjá
szemgödörként mélyül a csend közöttünk,
árvaságot könnyez a tér, hol állunk,
s míg a dúr terc mollt vajúdva fekszik,
tátog a nem-lét

Ángyán Péter

“

- Géza, megmondtam, hogy írd be a naptárba, mert el fogjuk felejteni.
- Beírtam.
- De nincs beírva!
- Jó, akkor azért nem írtam be, mert nem mondtad.
- Akkor most beírtad, vagy nem mondtam?
- Attól függ, hogy be van-e írva.
- Nincs.
- Akkor nem mondtad.
- Ennyit sem lehet rád bízni. Teljesen lelombozódtam.
- Miért nem írtad be te?
- Ne légy tuskó, Géza! Nem tudod elolvasni az írásom. A szerelmes leveleimet se tudtad. Túl göcsörtösek az ujjaim, azt mondtad.
- Már mindegy, koncentráljunk a lényegre. Hogy keveredünk ki a slamasztikából?
- Idén? Sehogy. Így maradunk. Aztán a szomszédok jól kiröhögnek. Jövőre meg igyekszünk nem elfelejteni, hogy ki kell rügyezni.

Anikó Szabó

“

Mondtam, hogy ne félj, nem rossz a halál.
Nézd, azok ott ketten, ott lent, azok mi vagyunk.
Együtt. Fehéren. Mezítelenül. Ahogy kezdtük.
Érzed? Újra körülölel minket az Élet.

Judit Lents

“

Burjánzó élet
Években mérve - minden
A halálba tart

Szántó Karolina

“

#erdőerdődemagosa
valaki jár a fák hegyén
magot vet, csillagot osztogat
libben, s felhőknek lágy tején
aszal vagy rügyet bontogat
grimaszkodik, furán kacsint
jégesőt szór és napfényt hint
dús zöldet, mályvát, feketét
az élet sóját, velejét
félelmet szór és bús reményt
haikut ír és regényt
ha kedve támad, danolász
kicsit, nagyot megzaboláz
olyankor táncol a világ
röpülünk - csapzott paripák
zuhanunk, szállunk, egyre megy
az Élet oly színes elegy

Horváth Ildikó

“

Aki szeret
Aki szeret, nem hagy el,
ha leég a karamell,
cinkostárad lesz reményben,
fürödhettek egy edényben,
cukorszirupban kevélyen
járhattok a napkeltében,
mert,
aki szeret, nem hagy el,
elindulhatsz bárhová,
feleúton megtalál,
színes pelyhet szór csak rád,
megvarrja a zöld ruhád
csillagokat hímez rá,
mert,
aki szeret, nem hagy el,
letörli ha maszatos szád,
csutakolja csizmád sarát,
nála van a kormánylapát,
ha eltörik hangulatát
nem veri rád
mert,
aki szeret nem hagy el,
itthon és majd idegenben
nem megy el az életkedve
szívügyekben megsebzetten
ünnepeltek még kettesben,
mert,
aki szeret nem hagy el.

Edit Ötvösné Németh

“

Mi a szösz, morogta a Viharhegy Óriása a tükör előtt. Kettő ősz szőrszálat talált a szakállában. Egy húsosat, aminek már a szőrhagymája is megőszült, és egy satnyábbat, ami csak a felénél hajlott át zöldből fehérbe. Ombré, motyogta. Vagy ogre? Ezt a kettőt mindig összekeverte. Fakérges ujjaival végigsimított máshol haragoszöld szakállán, Meseország erdejében megremegtek a fák. Most mi legyen? Kitépje? Befesse? Elfogadja! Miért lennének jobbak a zöld szőrszálak? Azok voltak előbb, azok vannak többen. A fehérek mások, de ketten már ellenzéket alkotnak. Lassan lekopaszodtak a fák, a Viharhegy Óriása elvesztette zöld haragját, érzelgős vénemberré változott. Ezt a mesét is ő írta.

Aliz Jámbor

“

Egyszer minden véget ér
Ki tudja hova száll a lélek
És a fa lelke?
Attól, hogy minden pótolható
Egy fa élete is lehet megható
Lehet, épp tőle nem volt az erdő látható.
Az elmúlást körbefonják az élők,
Magból lettek, s porrá lesznek
Percekből másodpercek
Centikből milliméterek
Így telik el az élet
Az idő rengeteg.

Szabó Siklódi Lia Gabriella

“

Egy madárral utaztam,
amikor szárnyas aprómag énem
kihullott összeszorított csőréből.
Méregzöld paplan mélyére zuhantam,
véletlen horgonyzás volt.
Kocsány és lucc árnyak fojtásában,
idegen pulzussal nyurgultam,
csak hogy láthassam az eget.
Szeretnék újból szárnyakat magamnak,
hogy messze röpülhessek a többiek után.
Néha emberek jönnek,
nyírfakönnyemet csapolják,
lelketlen szárít a morzsálló idő.
Fehér kérgemről üde zöld tollaim is levetkőztem,
hogy próbacsillagszóró fényem messzire érjen,
de nem észleli a jelzést madaram,
nem jön értem senki.
Gyökérszálaimat tépdesem,
halott gyermekrajz végtagjaimat
tördeli a szél, de már azt se bánom,
legalább szürke-sovány ágaim
jussanak el a fészekbe,
az igazi otthonomba.

Palotai Péter

“

Bizonyítványosztás
-Anyu, a mi lombkoronánk nem lett smaragdzöld, sőt, ki se nőtt. Akkor mi értéktelenek vagyunk?
-Nem, drágáim. Épp olyan büszke vagyok rátok, mint a többi gyerekemre. Mind mások vagytok, nincs köztetek két egyforma. Épp ettől vagytok gyönyörűek. Ők smaragdzölden, haragoszölden és fűzölden, ti pedig fehéren.
-De nekünk miért nincs lombunk?
-Más adottságokkal születtetek. Más feltételeket találtatok. Azért vagyok rátok büszke, mert ebből hoztátok ki a legtöbbet, a legjobbat.
-De a lombosakat jobban szereted?
-Nem, kedveseim. Csak mást szeretek bennük. Titeket azért csodállak, mert megmutatjátok csupasz valótokat. Önmagatokban vagytok értékesek. Őket a lombjaik gyönyörűvé és hasznossá teszik, de ezek mulandó kincsek. A lényeg legbelül van. Pont, mint nálatok.

B. Hargitai Margaréta

“

Egyszer voltam, hol nem voltam,
falevélként barangoltam.
Széltestvérkém felröppentett,
fű, fa, virág nem követtek.
Tekeregtem-kavarogtam,
könnyű légben táncolgattam.
Mikor néha elfáradtam,
szélcsúszdámon lehuppantam.
Nagyfák fölött elrepültem,
magasságtól sose féltem.
Láttam vetett magot, rügyet,
Koralltestű fabölcseket.
Madarakkal együtt szálltam,
félvilágot is bejártam.
Velük együtt énekeltem,
szárnyakat is növesztettem.
S hogy ne legyek szabad végleg,
cérnaszálba beleszőttek.
Anyám keze tűvel rajzolt,
megtalálsz az ovis zsákon.

Emese Gyöngyvér Tóth